Szüleim mindvégig bányavidéken éltek, de elődeik is, így valamennyi rokonunk bányához kötődő munkát végzett. Édesapám bányaművezető volt Nagybányán, Óradnán és Kapnikbányán, de nyugdíjba vonulása után is még évekig dolgozott Herzsabányán és a nagybányai építőipari Vállalatnál. 1944-ben ő volt a vezetője a kolozsvári Fellegvárban épült óvóhelynek. Édesanyám háztartásbeli- mivel édesapám gyakran volt távol a családtól-, ő volt velünk gyakrabban, s neki köszönhetjük vallásos nevelésünket, az alapvető illemszabályok ismeretét, az udvarias magatartást, a kitartó munkavégzést.

Négy gyermekük született. Sajnos öcsém már egyéves korában meghalt, s így hárman tudtunk családot alapítani. Nővérem magyartanár lett, húgom vegyésztechnikus, mindkettőjüknél egy fiú és egy lánygyermek született.

Életem legfontosabb eseményei

Születtem 1922. szeptember 2-án Nagybányán, Szatmár megyében. Gyermekéveim nagyon változatosak, kimondottan kellemesek voltak. Nagybányán, a veresvízi bányaüzem bejáratának szomszédságában laktunk, ahol már 2-3 éves koromban élvezettel nézegettem a bányába lemenő és kijövő karbidlámpás bányamunkásokat. Később Radnaborberekre, majd Óradnára költöztünk. Borbereken láttam életemben először farkasokat, s alig 7 éves koromban megmásztam a radnai havasokat, a 2280 m magas Ünőkőt és a 2305 m magas Pietroszt. Óradnán magyar elemi iskolában jártam, és nyári szünidőben a radnaborbereki bányaüzem területén nyaraltam. Ott édesapám révén többször is lementem az ottani ércbányába, gyakran jeleztem kolomppal a munka kezdést és befejezést. Ez a bányaüzem 1500 m magasan volt, ahol éjjel farkasüvöltéseket lehetett hallani.

Vonzódásom az erdészpálya felé ekkor érlelődött meg bennem. Egyik osztálytársam édesapja erdőmérnök volt, aki nagyon szép kertes házban lakott, minden nap fekete lovashintóban utazott ki az erdészet területére. Én gyönyörködtem a fekete bőrhámba fogott, mindig frissen fésült lovakban. Már akkor elhatároztam, hogy és is erdőmérnök leszek, én is olyan körülmények között fogok majd élni.

Tízéves koromban Kapnikbányára költöztünk, s ott laktunk 17 éves koromig. Kapnikbánya Nagybányától 31 km-re Kelet felé található, ami 8 km hosszú, végig lejtős terület, s ezért télen, havas időben a fiatalság az országúton, letaposott hóban korcsolyázhat, ródlizhat. A hosszú falu egy szűk völgyben helyezkedett el, a házunk közelében, mindkét oldalon meredek hegylánc húzódott, ahol rádiónk antennáját mintegy 300 m magasságban, a két szembe lévő hegyoldalra feszítettük ki. Csak így jött be a budapesti adó hangja.
Itt alkalmam volt a hegyekben megismerni legfontosabb fafajainkat, cserjéinket, a fekete- és vörös áfonyát. Száraz időben többet voltam a hegyeken, mint a lakásban vagy a falu utcáin. Nyári szünidőben komoly feladatom volt a málna, a szeder, az áfonyák és a gombák szedése, gyűjtése. Már ekkor megismertem a legfontosabb ehető és mérgező gombákat, aminek később nagy hasznát vettem. Hétvégeken kirándultunk a szülőkkel, barátokkal a környező hegyekbe. Ezek a gyerekkori élmények mind hozzájárultak ahhoz, hogy az erdészpályát válasszam. Sajnos Kapnikbányán nem volt magyar iskola, s a románul rosszul beszélő magyar tanítóktól a román nyelvből nem sokat sajátíthattunk el. 1933-ban megjelent egy román rendelet, mely szerint állami tisztviselő nem adhatja fiát magyar gimnáziumba. Én már be voltam iratkozva a kolozsvári magyar piarista gimnáziumba, de helyette még egy évig, az ötödik elemit is kijártam, és csak ezután iratkozhattam be a szatmári Eminescu román gimnáziumba. Három évig kínlódtam még így is a román nyelvvel, mire elértem az elfogadható szintet.

Ifjúsági időszakom viharoktól mentes volt. Bár román gimnáziumba jártam, a püspöki konviktusban laktam, ahol csak magyar diákok voltak, s ott nyolc éven keresztül igaz magyaroknak neveltek bennünket. A határ közelének köszönve már reggel 7-kor megjelentek a hazai napilapok s a zöld színű Nemzeti Sport, de szerdán és szombaton a kék színű Sportújság is. Mi valamennyien csak magyar újságokat olvastunk, a kollégium diákjai között csak Fradi és Újpest szurkolók voltak.
Életem legnagyobb élménye volt, amikor 1940 szeptember első napjaiban Észak-Erdély újra Magyarországhoz tartozott. Az az öröm, ami azokban a magyar városokban lezajlott a bevonulások idején, az le nem írható. További meghatározó élményem volt, hogy 1941-ben egy hétig ministrálhattam a konviktusban lelkigyakorlatot tartó Schefer János püspöknél, aki a kommunizmus idején évekig börtönben sínylődött, de a konviktusban látogatást tett a Pacelli nuncius, a későbbi XII. Pius pápának is ministránsa voltam.
Ifjúságom példaképe Pallós János matematika tanárom volt, aki magas szakmai tudással, nagy precizitással, rendkívüli intelligens magatartással és végtelen igazságérzettel rendelkezett. Róla meg lehetett mintázni az ideális pedagógust. Középiskolásként nagyon szépnek láttam az életet, bár bizonyos pesszimizmus mindig volt bennem, amit főleg a román megszállás idézett elő, de VII-VIII.-os koromban már boldogabb hazában élhettem.

Egyetemi éveim a háborús időszakra estek. Az első két esztendőben a háború nehézségei bennünket még nem érintettek. Ekkor még zavartalanul folytak az előadások és a vizsgák. A harmadik esztendőben azonban már egyetemi életünkben is háború volt. A szovjet és román hadosztályok megkezdték Magyarország megszállását, a bombázások miatt személypoggyászom Szajolon maradt és végleg elveszett. Kapcsolatom szüleimmel csaknem egy éven keresztül megszakadt, s csak az egyetemi segélyező bizottságnak és a Szent Imre kollégium vezetőségének köszönve folytathattam a tanulmányaimat. Az előadások reggel 7-kor kezdődtek, és csaknem naponta 10 és 12 óra között szóltak a szirénák, az előadások megszakadtak, s mindenki vonult be a legközelebbi óvóhelyre. Az I., a II. évesek és a végzősök katonai behívót kaptak, s csak a III. és IV. évfolyamnak tartottak előadásokat mind a három karon. Közben átéltünk három súlyos (dec. 6-án és 13-án valamint 1945. márc. 4-én) és több kisebb bombatámadást, miközben közölünk néhányan életüket vesztették. A városban több száz halott és még több sebesült volt. Sopronba az oroszok április 4-én, húsvét vasárnapján vonultak be, s ettől kezdve egy hónapon keresztül robotoltunk nekik.

A 6. félév emiatt rövidebb lett, de a robot után azonnal a 7. félévet kezdtük el, ami augusztus 1-ig tartott. Ekkor kérvényeztük még néhányan, hogy ősszel kezdhessük el a 9. félévet, mivel tárgyai nincsenek összefüggésben a 8. félév anyagával. Az engedélyt azzal a kikötéssel adták meg, hogy amennyiben október 1-ig a 6. és 7. félévről minden vizsgát leteszünk, eltekintenek ettől a rendellenességtől. (ősszel ugyanis csak páratlan féléveket lehetett hallgatni) Négyünknek sikerült, s így mi a IX. félévet a VIII. előtt tudhattuk le. Otthonról az első megnyugtató hírt csak augusztusban kaptam.

Négyen 1946.július 1-jéig az összes vizsgánkat letettük, azaz abszolváltuk tanulmányainkat. Csak a végső szigorlat volt még hátra. Ekkor szóltak nekünk, hogy van az egyetem tanszékein 3 tanársegédi állás. Négyünk közül hárman azonnal elfoglaltuk első álláshelyünket. Én a növénytani tanszékre kerültem, ahol mint tanársegéd 1947. szeptember 1-ig dolgoztam, majd a Tanulmányi Erdőgondnokságra mentem.

Az egyetemen a kutatás érdekelt leginkább, ahol Dr. Fehér Dániel professzor úr mellett alkalmam is volt erre. Vele kéthetente kijártunk az erdőbe, s mintegy 25 mintaterületről hordtuk be a talajmintákat. Ezekről itthon, a tanszéken megállapítottuk azok pH értékét, majd én sötét látómezőn számoltam a baktériumok számát. Alapvető összefüggéseket találtam az egyes fafajok alatti talajminták pH értékei és a baktériumok száma között.

Más irányban ugyan, de az erdőgondnokságon is folytattam kutatási munkáimat, amit később a technikumban már szinte végig el sem hagytam. Húsz éven keresztül kerestem az összefüggést a lucfenyő növekedése és annak morfológiai tulajdonságai között. Növénytani és erdőművelési gyakorlataim lehetőséget biztosítottak arra, hogy évente egy-két gyakorlatomat rászánjam teljes egészében a vizsgálatok végzésére. 28 kísérleti parcellában, csaknem 4000 törzsön 110 000 adatot vetettem fel tanulóimmal, és nyári szünidőben, mint ERTI külső munkatársa, fizetett dolgozókkal. A begyűjtött adatokat két éven keresztül különböző szempontok szerint csoportosítva dolgoztam fel, és állítottam össze ezekből doktori értekezésemet.

Az egyetemi és a technikumi tanításra is a körülmények vittek; egyiket sem magam választottam, mindkét helyre váratlanul hívtak, s mivel akkor én a lehetőségeket kedvezőnek találtam, elfogadtam. Ennek ellenére nagyon gyorsan hivatásomnak éreztem ezt a feladatot, s már nehezen tudtam volna más munkaterületre elcserélni. Mindig szerettem a tanulók között dolgozni.
1949. decemberétől a soproni Erdészeti Szakközépiskolában mint az erdészet dolgozója, óraadó voltam. A nyári szünidőben – 1950.VII.-VIII. hóban 40 fiatal erdőmérnököt és agrármérnököt a Szabadság hegyre rendeltek, ahol a társaság 4 hetes kiképzésben részesült. Engem is felrendeltek, de nem a kiképzőtáborba, hanem az alkotók házába, ami szintén a szabadság hegyen volt, s nekem az erdészeti növénytan és az erdőműveléstan című tankönyvet kellett megszerkesztenem. Néhány napig egyedül dolgoztam, majd csatlakoztak a munkához Tuskó László és Németh Ferenc magyartanár is, aki később Szegedre került. Tuskó László az erdőhasználattan, a becslés-, földmérés- és erdőrendezéstan című tankönyvek szerkesztését végezte, míg Németh Ferenc volt a stiláris lektorunk. Mi csak az utolsó héten csatlakoztunk a többiekhez. A két tankönyv szerkesztése közben érlelődött meg bennem az az igény, hogy a tanulók által könnyebben tanulható tananyagot írjak. Mivel országos szinten a soproni iskola tanárain kívül más, tankönyvírásra vállalkozó szakember nem volt, bennünket kértek fel erre a hálátlan, alig dotált, nehéz munkára. Utólag mégis úgy érzem, megérte, mert Kondor Antallal közösen több, még ma is használat tankönyvet írtunk. Ezekért nívódíjat is kaptunk.

Iskolai szolgálatom alatt több emlékezetes élményem is volt. 1958 nyarán Gyöngyössolymoson voltam osztályommal nyári gyakorlaton. Megérkezésünk napján eleredt az eső és három napon keresztül ömlött mint a dézsából. A hegyi patak megáradt, a kis hidakat elmosta, s az összeköttetés Gyöngyössel három napon keresztül még telefonon is megszakadt. Mikor vihar után sikerült a hibákat helyrehozni, megindult Gyöngyösről az első segélyszállítmány, de az iszappal teli síneken csak úgy tudott a kisvonat felcammogni szálláshelyünkre, ha két tanuló előtte szórta a sínekre a homokot. Kellemes emlékeim között szerepel az, amikor sikerült a növénytani szertárt – saját terveim szerint- berendezni, felszerelni (szekrénysor, asztalok, székek, 32 db mikroszkóp, írásvetítő,diavetítő, filmvetítő, új tábla, mikroszkópizáláshoz szükséges eszközök). Szívesen emlékszem vissza arra is, amikor az ötvenes évek elején megindult a szertárfejlesztési csereakció és igazgatónk és az én kezdeményezésemre beszereztük azokat a demonstrációs eszközöket, melyek nélkül erdészeti tárgyakat nem taníthattunk. Mintegy 100 színes ábrát kértem kölcsön az egyetem növénytani tanszékéről, amiket lemásoltunk.
Kellemes élményem volt az is, amikor a szegedi nemzetközi sokoldalúsági versenyen tanulóink első díjat szereztek mind az egyéni, mind csapatversenyen. Nagy öröm volt számomra az is, hogy osztályom csaknem 3000 társadalmi munkaórában segített megépíteni 1975-ben – saját elképzelésem szerint- a kollégiumi tekepályát.

Nagyon eredményesek voltak a biológia versenyek. Az első osztályosok éveken keresztül, teljes létszámmal vettek részt ezeken, s a legjobb eredményt elérők nagyon jól szerepeltek, 1-3 helyen végeztek a Kitaibel Pál versenyeken.
Volt azonban egy kellemetlen, rossz élményem is: 1956 szeptemberében két tanulóm az Asztalfőn megtartott művelési gyakorlatról disszidált.

A sok munka közepette azért magánéletemet sem kellett elhanyagolnom.
Évek során több szakkört szerveztem: növénytani, méhészeti, sakk, teke, sőt a szavalóversenyekre való felkészítés is a hobbyjaim között szerepelt. A sakk kezdettől fogva kollégiumi feladatom egyike volt, s ennek köszönve iskolánk négy évtizeden keresztül megyei, sőt országos szinten is szép eredményeket ért el. A megyében mindig 1-3 helyen álltunk.
A szavalóversenyekre való felkészítést osztályomban mindig szívügyemnek tekintettem. Ez a két feladat azonban nekem nem elfoglaltságot, hanem felüdülést jelentett. A növénytani szakkörök a méhészettel és a tekével együtt szabadidőmben történő külön munkát jelentettek. Mégis mind a három nekem szórakozás volt. A növénytani szakkörön belül bejártuk a környező területek nevezetesebb arborétumait, különböző kísérleti munkákat végeztünk, a méhészeti szakkörösöket bevezethettem a méhészet birodalmába, megtanulhatták a méhek kezelésének lényegét, a tekézőkkel pedig fizikai edzettségben tarthattam magamat. Szabadidőmben hetente egy-egy délután a sakk, a teke, majd az asztalitenisz szerepelt, a tanulóktól függetlenül tavasztól őszig sok időt töltöttem a méheimmel is.

Elmaradhatatlan szurkolói voltunk (Brandisz, Gál, Kákonyi, Kondor, Tuskó és jómagam) az SVSE labdarúgó csapatának, melynek mérkőzéseit mindig végignéztük. Hétvégeken gyakran kirándultam a soproni erdőkben családtagjaimmal és barátaimmal, de az 50-es és a 60-as években moziba és színházba is ellátogattunk.

Szívesen emlékszem vissza azokra a tanítványaimra, akik szorgalmasan dolgoztak, szerették tárgyaimat, szakköreim rendszeres látogatói voltak, sikereket értek el szakmai- és sportversenyeken, aktívan részt vettek a szertárfejlesztésben, a szertárrendezésben, a szavalóversenyeken és a Mikulás napján rendezett humoros jelenetekben. Kedveltem a jó kedvű, élénk természetű, megnyilatkozásaikban őszinte, becsületes tanulókat. Név szerint nehéz lenne valamennyit felsorolni, mert minden osztályból legalább 10-15 olyan tanuló lenne, aki – valamely kedvező tulajdonsága révén- említést érdemelne. Megjegyezni kívánom azonban, hogy a sokat szidott, sokat fegyelmezett tanulók az egyes találkozókon nagy hálával beszélnek régi tanáraikról, az iskola kedvező hatásáról. Érdekes, de talán ők a legragaszkodóbbak.

Tavaly októberben ültük meg a az 50 éves házassági évfordulónkat. (az évkönyv 2000-ben jelent meg- a szerk.) Feleségemmel még elsőéves egyetemista koromban ismerkedtem meg, s neki köszönhetem, hogy igyekeztem tanulmányaimat a legrövidebb idő alatt befejezni, s ezáltal minél előbb, mint kész erdőmérnök nősülhessek. Házasságunkból három gyerek született. Nagyobbik fiunk, László idén novemberben töltötte be 50. évét. Nős, okl. villamosmérnök, kandidátus, műegyetemi docens, három remekbe sikerült sikerült gyermekük van. Lányunk Katalin két évvel fiatalabb, okl. erdőmérnök, ergonómiából doktorált, a gödöllői Agrártudományi Egyetem Tanárképző Intézetében adjunktus, házasságából két fiuk született. Kisebbik fiunk szintén villamosmérnök, a soproni vízművekben osztályvezető, nős. Van egy 11 éves kislányuk és egy 8 éves kisfiuk. Hála istennek mind a 7 unokánk egészséges, értelmes gyerek.

Családunk nagyon összetartó, ami főleg feleségemnek köszönhető, aki mindig törekedett arra, hogy gyermekeink, unokáink nálunk meleg otthonra találjanak. A nagyobb ünnepeken az egész família hazalátogat. A karácsonyi és a húsvéti ünnepeken kívül tavaly és idén kiemelt összejöveteleink voltak. Három jubileumi megemlékezésünket rendkívüli eseménynek könyvelhetjük el.

Ha életpályám újra kezdhetném, lehet, hogy nem lennék tanár, hanem inkább az erdőgazdaság területén dolgoznék könnyebb és jobb anyagi körülmények között, mert igaz, hogy ez a pálya szép, de gyakran megalázó helyzetben voltunk.

Hogy mégis végig ezen a pályán maradtam, az főleg annak a remek kollektívának köszönhető, amelynek én is tagja lehettem. Közel egykorúak voltunk, s ezért jó összhangban tudtunk dolgozni, sportolni, szórakozni. Köszönettel tartozom az előző és a jelenlegi vezetésnek is azért, hogy hivatalos nyugdíjba vonulásom után még 11 évig dolgozhattam iskolánkban, ugyanis éppen ebben az időszakban szorultak gyermekeink is a legnagyobb segítségre családalapításukhoz és otthonteremtésükhöz.

Az ifjúságnak azt üzenem, legyen szorgalmasan dolgozó, s ezzel példát mutasson a munkatársainak, követőinek. Legyen becsületes, minden körülmények között megbízható, igazmondó. Szeresse embertársait ne csak a kedvezőtlen, hanem a jó tulajdonságaikat is vegye észre. Szeresse szakmáját, mert csak így tudja azt másokkal is megszerettetni. Szeresse hazáját, ahol született, mely kenyeret ad neki, ahol otthon érezheti magát, ahol anyanyelvét gyakorolhatja.

Az önéletrajz a Roth Gyula Szaközépiskola 2000-ben megjelent jubileumi évkönyvéből való. Családja azóta jelentősen bővült. A nyolc unoka mellett, már hat dédunoka is a családhoz tartozik.