a

Road to Hell

Azt hiszem kevesen tartottak normálisnak, amikor idén úgy gondoltam, hogy a Fekete tengernél kellene nyaralni. Miután a tengerparti nyaralást annyira nem kedvelem amúgy sem, kevés kritérium alapján próbáltam választani. Egyrészt legyen olyan hely, ahol még nem jártam, másrészt meg végre legyen igazi tenger érzése az embernek. Eddig az esetek 90%-ban mindig volt egy vacak sziget vagy valami bizbasz a szállodai parttal szemben, ami miatt a “végeláthatatlan tenger” maximum pár kilométerig tartott. Bulgária ideális választásnak tűnt: soha nem jártam abban az országban, sziget sem nagyon van és ráadásul -ha kocsival megyek Románián keresztül- még az utoljára 28 éve látott Romániából is látok valamit.

A költséghatékonyság is győzött, úgyhogy nyert az elképzelés (ha nem is könnyen…). Persze minimális félelem azért van az emberben, úgyhogy elhatároztuk egy napot Erdélyben töltünk és két nap alatt autózunk le Várna mellé. Pár erdélyi ismerős is azt ajánlotta, hogy csakis Erdélyen ár menjünk, mert az oláhcigányok földje (Románia déli része) borzasztó.

Eleinte jól mentek a dolgok. Pár óra alatt leértünk a magyar határhoz és az első 40 km is simán lement. Volt ugyan néhány kamion, de nem volt veszélyes és előzni is lehetett. Aztán valamiért lelassult a sor és kisebb dugóba keveredtünk. Gyanús akkor kezdett lenni a dolog, amikor románok megjelentek és mindenféle minőségi és eredeti terméket kezdtek árulni a nemzetközi főút kellős közepén. Dolce Gabbana, kártyafüggetlen érintőképernyős Nokia meg minden bizbasz a zoknitól kezdve a napernyőig. Tíz perc araszolás után kiderült, hogy semmi különös, csak egy vasúti átjáró, amin max. 15km/h sebességgel lehetett közlekedni.

Későbbi tapasztalatok alapján mindjárt fel is állíthattam volna az 1. számú axiomát: mindegy, hogy milyen az út amin haladsz, a vasúti átjáró akkor is szar. Szóval a románok megoldották azt, amit mi soha nem tudtunk, ott nem lehet a vasúti átjárón 40-nél többel áthaladni egy autó egy futóművével az életben maximum egyszer.

Ennek ellenére viszonylag hamar elértünk Aradra. Indulás előtt, megnéztem a mindent tudó Google Maps-et az útvonalról és ott van olyan funkció, hogy a kereszteződések képét (ahol fordulni kell) meg lehet nézni (olyan idiótáknak való funkció). Az egyik ilyen esetnél egy földutas kereszteződés volt. Gondoltam a nagy testvér is tévedhet, a Google mindent tud, de több száz kereszteződést Bulgáriáig csaknem… De igen…..Szóval Aradnál építik a körgyűrűt és harckocsival lehet csak normálisan közlekedni. Jó, tekintsünk el attól a felvetéstől, hogy egyesek eleve azzal mennének Romániába, mi most azért még autóval akartunk közlekedni. Mindenfelé beton oszlopok és markolók. Azért jó fél óra alatt átvergődtünk Aradon is.
Lassan beértünk a Kárpátok alacsonyabb részeihez. Az út jó volt, csak egy kissé kacskaringós. A vonalvezetés olyan, mint néha itthon is, amikor a főútvonal nyomvonala egy az egyben követte a régi szekér útvonalát. Az út monotonitását időnként egy-egy érdekes, nálunk ritkán látható dolog törte meg. Átmentünk egy falun, ahol volt néhány “szerény” cigány ház -szigorúan félig befejezve. A kérdéssel részletesen később foglalkoznék, mert az erdélyi cigány házak a maguk 300 négyzetméterével ócska kis nyomortanyák azokhoz képest melyek Craiova környékén találhatóak.

Azért látni lehetett, hogy Románia már az EU része. Jutott oda is az EU-s támogatásból. Egy hosszabb falunk mentünk át, ahol a főútvonal mentén parkot létesítettek játszótérrel. Kikövezett út, frissen ültetett fák, padok. Tiszta Európa is lehetne, ha nem román módra lenne az egész. A füvet sajnos már nem nyírják, így a “parkban” már egy méteres gaz volt, beleértve a tipegős részt is. Ez még nem is lenne érdekes, ha a parkban nem lett volna kb. 4-5 méterenként egy kuka. Összességében lehetett talán ötszáz is a legdrágább fajtából – és természetesen narancssárga. Először arra gondoltam, hogy az EU-s pénzt valahogy csak el kellett költeni és a kukás adhatott a legtöbbet vissza a zsebbe ezért lett négy méterenként kuka. Aztán később mikor már ezer km felett jártam az autózással Romániában, rájöttem, hogy tulajdonképp csak a szemét mennyiségét akarták csökkenteni (Romániában van olyan közúti tábla, hogy a kocsiból ne dobd ki a szemetet). Jópár éve Passauban és Svájcban is jártam és Passauban kezdtük el azt játszani, hogy ki talál szemetet először az utcán. Nem volt könnyű nyerni és ha jól emlékszem, akkor talán Passauban nem is találtunk még egy csikket sem… Na, Romániában nem kellene menni 20 métert sem. Szóval -visszatérve a kukákra- azt hiszem ezzel a mennyiséggel az volt a cél, hogy mindegy merre dobja el a román a felesleges dolgot, nagy valószínűséggel kukában köt ki. Nem hinném, hogy nagyon hatékony volt, de a turistáknak megmutatták, hogy van kuka Romániában, maximum egyenlőtlen az eloszlása.

Szeben
Szeben, Erdély
« A 2 »

Már majdnem 600 km-t tettünk meg, amikor a család egy kis pihenőre vágyott. Nem egyszerű feladat Romániában megfelelő parkolót találni. Pedig az erdélyi rész természeti adottságai egyedülállóak, de valahogy csak nem akart jönni egy kulturált pihenőhely. Egyen szocreál szétrombolt padok, töménytelen szeméttel megáldott parkolók. Ami talán érdekes, hogy még a vendéglők környéke is ilyen, ami számomra érthetetlen volt, mert hát piacgazdaság féle van ott is, így hogyan állnak meg a turisták fogyasztani? Mindenesetre nagy nehezen találtunk értelmesnek tűnő megállót, de az meg valami bolondok háza mellett volt, úgyhogy két percen belül kimászott két román a betonkerítésen és egyből egy kis euro-t akart lejmolni.

Rövid pihenőnk után továbbmentünk Szebenbe, ami kb. félúton volt Bulgária felé és itt aludtunk egyet és megnéztük a várost. Szeben viszonylag szép város, rendezett a külterülete, szép a belvárosa. Pár éve kulturális főváros volt, meglátszik, hogy költöttek rá egy kis pénzt. Ugyanakkor kicsit szomorú is volt az egész nekem, mert elméletileg az erdélyi szászok fővárosa volt. Csak szászt nem találni már nyomokban sem. Pár kilométerrel Szeben előtt volt egy szép kis falu, takaros házakkal (az egyedüli normális falu volt az 1200 km-es autózásom során…). Olyasmi, mint Sopronban mondjuk a Balfi utca környéke. Azt hiszem ennyi szász maradhatott Erdélyben, ahányan ott lakhattak még… A városban mutatóban sem, mindössze a főtéri templom hirdetőtábláján lehetett német nyelvű feliratot találni és összesen egy német borozót találtunk egy kapualjban. Még néhány nemzedék és csak a történelem könyvek mélyén lesz a szászoknak nyoma és esetleg egy kis kulturális hagyatékuk marad, mert (így utólag) a hardcore akkor kezdődik Romániában, amikor átléped a Kárpátok gerincét és kisebb felüdülés az is, amikor hazafelé meglátod a hegyeket. Szóval szomorú, de azt kell mondjam, a szórvány végleg elveszett a nemzetiségieknek.

 

Másnap reggel indultunk tovább. Előző nap terv szerint haladtunk, úgyhogy nyugodtan vágtunk neki a maradék kb. hatszáz kilométernek. Az örömünk hamar lelombozódott, mert már Szebenből sem tudtunk kijutni egy dugó miatt. A Kárpátokon nem egyszerű túljutni és Bukarest felé gyakorlatilag csak az Olt völgyén keresztül vezet az út. A táj gyönyörű, csak szinte élvezhetetlen a hatalmas forgalom miatt és rendszeresek a dugók. A Szebeni fél óra után még a hegyek között is elcsíptünk egy két órás várakozást és egyébként is a kamionok miatt maximum 70-80 km/h-val lehetett menni. Összességében kész katasztrófa volt, míg leértünk Valcea-ba. Miután összeszedtünk egy kis kését, úgy döntöttünk nem állunk meg a Pitesti után következő autópályáig. Aztán eljött a várva várt pillanat: autópálya Romániában. Sokáig nem tartott, mert csak 100 km Bukarestig, de ez is felüdülés volt, mert addig a várakozások miatt a 40 km/h átlagot hoztam.
Az autópálya mellett megálltunk kis időre. Tényleg csak kicsire, mert a parkoló brutális volt. A szemét már megszokott, de új tényezővel bővült a kép: kóbor kutyák hada. Szinte hihetetlen, de Romániában kb. 2 millió kóbor kutya van, ebből Bukarestben 400 ezer. Pár éve megpróbálták kiirtani őket (illetve azt hiszem csak ivartalanítani), de az állatvédők (főleg Brigitte Bardot) tiltakozása miatt a programot törölték. Kutya viszont maradt, ami bármikor, bárhol felbukkanhat. Annyi történt, hogy legalább számba vették őket és azonosítót raktak rájuk. Arra mindenesetre jó volt, hogy a maradék kajánkat felzabálták.

Bukaresthez gyorsan odaértünk, de amilyen gyorsak voltunk a pályán, olyan lassan tudtuk elhagyni Bukarestet. Persze útfelújjítás és dugó. Meg újra Dolce Gabbana:) Bukarest után viszont már minden simán ment. Jó minőségű autóút a határig, aztán egy igazi balkáni határátkelő és már Bulgáriába is voltunk. Az úttal és forgalommal itt nem volt gondunk. Kb. 200 km-ből a fele autópálya (igaz nem a legjobb minőség, de mégiscsak autópálya). És viszonylag egyszerűen leértünk a tengerhez.

A tengerpart kifogástalan (már amennyire nekem az lehet egy tengerpart). Tiszta, rendezett és nem is kihalt. Az aranyparton millió szálloda (rengeteg új és és felújított), a kiszolgálás is elfogadható (lásd fent a galériában). Tulajdonképp bárhol elmehetne Európában is. Talán ami érdekesebb, hogy eléggé népszerű volt a sétáló részen a műtermi fotózás. XIX. századi stílusban berendezett műtermekben fotózták a turistákat úgy, hogy természetesen régi ruhát választhattál magadnak. A nőknél népszerű volt…

Nekem sajnos nem sikerült idén sem megdönteni a rekordomat. Bár három napig jól haladtam -ekkor egyedüliként feküdtem ruhástól a napernyő alatt a parton- és nem érintkezett a hab testem a tenger vízzel, de sajnos az állandó zaklatás miatt végül a negyedik napon kénytelen voltam megfürödni a tengerben (Demi Moore-t nem zaklatták ennyit:(). Aztán már nem volt megállás kb. 10 fürdésig. Úgyhogy az 1 fürdés/1 hét rekordom továbbra is megdöntésre vár. A mostani 1 fürdés/nap átlagom minden idők egyik legjobb átlaga, de ha jobban belegondolok az olimpia évében ez elvárás is egy úszónemzet tagjától.

Szóval a tengerparton minden OK. Egy dolgot viszont nem szabad itt sem megtenni: kimozdulni a tengerpartról. Sajnos megtettük, mert azt hittem Várna mégiscsak valami fontos város, de tévedtem. Koszos belváros, ahol minden 700 literes kuka teteje nyitva, mindegyikben van minimum egy macska és az egész várost áthatja a bűz. Az egész városból annyi elég, amennyit át kell menni rajt, hogy az aranyparthoz érj.

Emiatt jött az elhatározás, hogy ezt meg kell örökíteni. Hazafelé kicsit többet fotóztam ezért az úton. Más útvonalat is választottunk, mert az Olt völgyét és a kamionos túrát szerettem volna kihagyni. Így az eredetileg elvetett déli útvonalat választottam, Craiova és Temesvár felé visszajönni Nagylakra. Az út jó volt és forgalom sem volt. Az elején kicsit a GPS megtréfált, mert a Bulgár-Román határ után nem akartunk hinni neki, hogy egy tök jó útról egy ipari hulladékra akar levinni minket. Több verziót is kipróbáltunk, de végül rájöttünk, hogy tényleg arra kell menni, bármilyen hihetetlen is. Szerencsére csak néhány kilométer volt az úttalan nemzetközi út és ezután már jól tudtunk haladni. Már a lehetőségekhez képest, mert természetesen itt is minden út fel volt túrva. Ameddig nem éred el a Vaskapu környékét (a történelmi Magyarország határát), addig sem megállni, sem nagyon nézelődni nem érdemes. Hacsak nem érdekel valakit a fűúton a lovaskocsik látványa és az elhanyagolt, parlagon heverő földek. A lakások Bulgáriában is nagyon leamortizáltak voltak, a mezőn viszont egyetlen négyzetméter műveletlen földet sem lehetett látni. Románia déli részén ez nincs így. A kóbor kutyák a gazzal teli földekről rohangálnak a kocsid elé.

I

Aztán megértettem a lovaskocsikázást is. Korábban már Aradon felfigyeltem a sok stopposra. Ottaniak szerint a tömegközlekedés olyan rossz, hogy az emberek stoppolnak és akit felvesznek, az hozzájárul valamennyivel a költségekhez. Nagyjából annyival, mint amennyi a tömegközlekedés lenne. Délen annyival volt más a helyzet, hogy a stop mellett a lovaskocsi (és szamaras) jóval gyakoribb volt.

Aztán beértünk egy faluba (sajnos a nevét nem tudom). Ha saját szememmel nem látom, akkor azt hiszem álmodom. Cigány falu szegényes, többnyire befejezetlen házakkal. Igazán kommentárt sem tudok hozzá fűzni, de ez az a kategória, ami HírTv-n és az ATV-n is a kommentár nélkül rovatba kerülne…

Szerintem verseny csak azért volt, hogy kinek lesz több ablaka és több tornya. A következő faluban aztán belefutottunk a főút mellett egy cigány lakodalomba is. Az úttól pár méterre sátor, szaténnal borított asztal és szék, piros masnival átkötve. A brutális hangtechnikára lettünk először figyelmesek, nem tudtuk elképzelni mi lehet. Aztán ahogy a kocsival mellé értünk megütött minket a zene. A színpadon ezerrel nyomták a cigányok délután kettőkor… Lopva sikerült csinálni egy-két képet.

Hazaérve rákerestem a falura a google-ban. Sajnos a neve nem lett meg, de egy jó kis videót találtam az indavideón. A házakat állítólag bukaresti cigányok építették, akik Európa szerencsésebb történelmi fejlődésű országaiban kéregetésekből tartják el magukat. Csak erős idegzetűeknek ajánlom (hang is van).

Ilyen impulzusokkal haladtunk tovább Temesvár felé. A Vaskapu környékét érdemes még megemlíteni, az a rész hasonló természeti szépségű, mint az erdélyi és Olt völgyi rész. Arad előtt megint volt egy kis autópálya szakasz (most adhatták át), de ezen kívül a szokásos főút (bár itt nem volt annyi kamion) és Arad után már gyakorlatilag csak a magyar szakaszra koncentráltunk. Tulajdonképp 16 óra tiszta menetidővel haza is értünk. Van, aki többet nem ül velem autóba, de én azt gondolom, a repülőről mindezt nem lehet látni:)

http://indavideo.hu/video/Roman_ciganyok_palotai

Bulgária 2012
Bulgária Aranypart, Szeben 2012